Amikor a gyerekek szeptember elején visszatérnek az edukációs intézményekbe, elsőként arról számolnak be, hogyan töltötték a nyári szünetet. Mindannyian emlékszünk még a „Nyári élményeim” című kötelező fogalmazásra.
Ha már az emlékeknél és az iskolánál tartunk, beszéljünk egy kicsit a felnőtt lakosság egyik közösen megélt tradíciójáról, amely nem más, mint a MENZA. Ha elhangzik ez a kifejezés, mindenkinek megjelenik a képzeletében a kedvenc menzás étele. Ilyen lehetett a krumplis tészta vagy a rizses hús, esetleg a főtt hús szelet gyümölcsszósszal és krumplipürével. Legtöbben „piskóta szelet csokiöntettel” hívők voltak, és akadtak olyanok is, akik a finomfőzeléket fasírozottal favorizálták.
A menza a közétkeztetés része volt, amely, mint intézmény, a II. világháború után indult el igazán, amikor a gyárakban dolgozó munkások részére ételt készítettek napi rendszerességgel, hogy azt a munkavégzés helyszínén együtt, közös helyiségben, egyidőben fogyasszák el. Ez a termelés hatékonysága miatt volt fontos. A gyárakban dolgozók gyerekei iskolákban, óvodákban töltötték a napjaikat, így ők is a menzán étkeztek. Hogy akkoriban mit ettek, és mennyire volt egészséges, vagy éppen az életkori sajátosságoknak megfelelően tápláló, arról sokat lehet olvasni.
Az elmúlt száz évben itthon a közétkeztetés kiterjedt a kórházakra, szociális intézményekre, fegyintézetekre, rendőrségi- és tűzoltó központokra is. Voltak központi főzőkonyhák, ahonnan kiszállították az ételt oda, ahol csak tálaló konyhát tudtak működtetni. Ennek jellegzetes képi megjelenítése a „SZOMSZÉDOK” című ikonikus sorozat egyik részének jelenete, amikor Jutka néni visszaszerzi az ebédszállító autón maradt buktát a gyerekek ebédjéhez, mert a képzeletbeli gazdagréti iskolában csak tálalókonyha működött.
Amikor én még menzán étkeztem, viszonylag kevés szó esett arról, milyen az étel minősége, általában idényjellegű ételeket kaptunk a főzeléktől a pörköltig, tésztát és krumplit, mindennap volt leves is, de a legnépszerűbb paradicsomlevest egyik sem tudta felülmúlni, nem volt só- és cukor tilalom sem, viszont az „egészség” jegyében mindig kaptunk almát vagy más idénygyümölcsöt. Az ebédlőnek jó hangulata volt, csevegtünk, megbeszéltük a napi dolgokat vagy a délutáni programokat, vihogtunk és persze kritizáltuk az ételt, de általában megettük.
A menza, mint az olcsó tömegétkeztetés szinonimája, hosszú évtizedekig arra volt hivatott, hogy a rendszeres étkezés fontosságára, az egészséges életmódra és a közösségben való létezésre szoktassa a gyerekeket. Manapság már szakemberek is figyelik a menzák működését, mégsem stimmel valami, mert a gyerekek nem szeretik a menzakosztot. A szülőknek ez nagy probléma, és szükséges lenne valamilyen megoldást találni. Sokat olvastam a témában, és volt, aki azt taglalta, hogy a mai felnőtt lakosság szív- és érrendszeri problémái összefüggésbe hozhatóak az évtizedeken át tartó, kevésbé tudatos iskolai étkeztetéssel.
Külföldi tanulmányok arról számolnak be, hogy a más országokban is ingatag lábakon álló közétkeztetést híres szakácsok és séfek bevonásával próbálják megreformálni, úgy, hogy ötleteket adnak az ételek egészséges, de mégis ízletes elkészítéséhez. Én is szívesen látnék olyan műsorokat, ahol nemcsak méregdrága és különleges alapanyagok felhasználásával készítenének csodaételeket, hanem az évszakok jellegét, és a helyi adottságokat figyelembe vevő, újragondolt és költséghatékony ételek is készülnének. Ahol általános lenne a fűszernövények kiterjedt használata az ízfokozók helyett, ahol a sűrítés nem egészségtelen módon történik, ahol a hozzáadott só és cukor alternatíváját bemutatják, azért, hogy szívesen egyenek a menzán a gyerekek.
De az is jó lenne, ha az ebéd vagy a közös étkezések bármelyike közösségi esemény lenne, ha mindenhol lenne optimálisan kialakított étkező megfelelő méretekkel, és lenne megfelelő mennyiségű idő az étel elfogyasztására. Ha az iskolai program és a száz különóra között kell a gyermeknek étkezni, az nem lesz élmény, akkor sem, ha közben állandóan fegyelmezzük őt, és akkor sem, ha undorral nézi a tányérban lévő „egészséges ételt”.
Ha lennének olyan gazdaságok, amik közvetlenül a közétkeztetés konyhájára szállítanának, ha kedvezményt kapnának tartós élelmiszer vásárlásra, ha a szakemberek egymás szempontjait egyeztetve találnának ki optimális megoldásokat vagy esetleg használnának olyan konyhatechnológiai eljárásokat, amelyekkel a szűkös lehetőségek mellett is lehet élvezhető ételt készíteni.
Gondoljunk csak nagyanyáink konyháira, akik a kevésből is tudtak jót főzni. Sokan és sokat beszéltek a problémáról, mégis például az ételintolerancia bármelyikével együtt élő gyermek jellemzően kevés kivételtől eltekintve, otthonról viszi a számára ehető ételt. Gazdag és termékeny fantázia jellemzi a magyarokat, így erre a területre kicsivel több figyelmet fordítva, megadhatnánk a 30 év alatti generációnak is azt a hangulatot vagy élményt, amit a közösségi étkezés ad a MENZÁN.
Kikilai Gáborné
Szirom Patikalátogató
